Kilencedik fejezet/6.

Szia mindenki! :DD Na, meg is hoztam a következő részt. Csak annyit szeretnék, hogy, amit a rész után írok azt legyetek szívesek majd olvassátok el.

A nagy nap. Igen, ma dől el, hogy mi lesz velem, én viszont nagyon nehezen tudtam csak elterelni a gondolataimat az estéről. Szinte küszködtem saját magammal, hogy ne gondoljak Luciferre, vagy Erzulie-ra. Ha eddig bírtam kiborulás nélkül, akkor az a pár óra, ami még hátra van, igazán nem jelenthet gondot.

– Mhmm – hallottam a mély nyöszörgés magam mellet, és a tekintetemet Harryre vetettem. Álmosan hunyorgott rám. – Miért nem alszol? – kérdezte reggeli hangján, ami még az átlagosnál is rekedtebb volt.

– Csak… Felkeltem – sóhajtottam fel, és tekintetem újból a plafonra tévedt.

– Gyere ide – mondta, mire én közelebb csúsztam hozzá és meztelen mellkasára fektettem a fejem, ő pedig szorosan átölelt.

Közelsége, mint mindig, most is nyugalommal töltött el, és szinte minden gondolat kiszállt a fejemből, s csak élveztem, hogy ott fekhetek a karjaiban. Majd rám tört a pánik; mi van, ha többször már nem ölelhet így magához? Már a sírás szorongatta a torkomat, küzdöttem, nehogy egy könnycsepp kiszökjön. Nem is magam miatt aggódtam leginkább, hanem a többiek miatt. Mi lesz velük? Nem tudtam elképzelni, sem pedig azt, hogy nem ölelhetem többé magamhoz Harryt és a szeretteimet. Nem! Ez nem történhet meg! Nekem élnem kell! Eddig tulajdonképpen bele sem gondoltam, hogy miért kellene nekem ezt túlélnem, csak azt tudtam, hogy nem bukhatok el. Csak most jött el a pillanat, mikor rádöbbentem, miért akarok életben maradni. Harry, Amy, Laurie, Austin, Dean, anyám (igen, ő is), Bobby, és még sorolhatnám egészen a szomszéd néni kiskutyusáig. Elsősorban a szeretteim, barátaim, ismerőseim voltak az ok, másodszor pedig rengeteg dolgot nem tettem még meg, amik a képzeletbeli bakancslistámon szerepeltek. Ráadásul, mint minden lány én is ovis korom óta tervezgetem az esküvőmet, hogy majd lesz egy családom, munkám, mint minden embernek. Sőt, azt hiszem én még a potenciális férjjelöltemre is rátaláltam, s tudtam, hogy ez nem puszta fellángolás, hanem szerelem. Szerelem, ami örökre szól. Harry iránti érzéseim sokkalta intenzívebbek voltak, mint eddig bárki más iránt. A szerelem tulajdonképpen rajongás. És én rajongtam Harryért.

Egészen eddig egy okot sem tudtam volna felsorolni, hogy miért is kell nekem életben maradnom, sokszor talán ezért akartam feladni. De most, hogy végre letisztáztam magamban, hogy miért is nem bukhatok el, sokkal nagyobb bennem az élni akarási vágy. Ez erőt adott. Viszont hamarabb is rájöhettem volna erre, nem csak így az utolsó napon. Például akkor nem lett volna Harryvel az a két hetes szünetünk, ha én nem depizek be az életem miatt, és még sorolhatnám, hogy mi minden alakulhatott volna másképp, de sosem szerettem azon rágódni, hogy „mi lett volna ha”.

– Szeretlek – suttogtam Harry mellkasába, mire ő belepuszilt a hajamba. Válaszra nem hiszem, hogy lett volna ereje, mert olyan fáradt volt, és ezt mi sem bizonyíthatta jobban, hogy pár másodperc múlva már hallottam is a szuszogását.

De én nem tudtam visszaaludni. Valahogy kiment a szememből az álom, s már most le akartam zavarni az esti programost, annyira erőre kaptam. Viszont ez ugye nem így működik, szóval még várnom kellett, pontosan kilenc órát, s csak abban reménykedtem, hogy ne hagyjon el a jókedvem addig. Hiszen a kilenc óra hosszú idő…

Felsóhajtottam és úgy döntöttem nem erőltetem a visszaalvást, úgysem menne. Fejemet picit elmozdítva fel tudtam nézni Harryre, ki ez alatt az egy-két perc alatt újra mély álomba szenderült. Óvatosan elkezdtem lefejteni magamról ölelő karjait, hogy ki tudjak mászni az ágyból, mégse keltsem fel. Jobb kezét sikeresen eltoltam magamról, mi így lecsúszott a másik oldalára a takaróra. Bal kezével viszont szorosan ölelt, így azzal nehezebb dolgom volt. Valamennyire már sikerült felemelnem, mikor felmordult, így inkább visszaejtettem a karját, viszont egyből szorosabban ölelt át vele. Úgy döntöttem várok egy kicsit a következő próbálkozással, ugyanis Harryt nagyon könnyen fel lehet ébreszteni, velem ellentétben. Engem ugyanis sokszor úgy kell kirobbantani az ágyból, Harryt viszont még a legmélyebb álmaiból is egyszerű felébreszteni. Másodpercek múlva újra próbálkoztam a művelettel, ezúttal sikeresen kibújtam öleléséből, Harry pedig átfordult a másik oldalára.

Elmosolyodtam, ahogy az ajtóból visszanéztem békés arcára. Ilyenkor olyan nyugodt; sokkal inkább hasonlít egy kisfiúra, mint egy férfira. Ébren valahogy teljesen más az arca. Persze akkor is tud kisfiúsan aranyos fejet vágni, ám ez lehet, csak a gödröcskéi miatt van.

Megfordultam és kimentem a szobából, egyenesen le a konyhába. Úgy számítottam, hogy egyedül vagyunk, viszont az asztalnál ott ült a csupán egy alsónadrágot viselő Alan. Ebben a házban luxus felöltözni? Harry is, Alan is… Mondjuk, ha belegondolunk tulajdonképpen csak azért zavar Harry meztelensége, mert tökéletes teste minden másról eltereli a figyelmemet, sokszor még azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Alan pucérkodása viszont inkább zavarba hozott. Ő is szépen kidolgozott felsőtesttel büszkélkedhetett, ám ő kicsit nagyobb darab volt, kevésbé szálkás, mint Harry. És míg Harryn millió meg egy tetoválás díszelgett, addig Alan fehér bőrén egy darabot nem láttam.

– Jó reggelt! – üdvözölt vidáman, még integetett is mellé, pedig három méterre álltam tőle. És őszintén szerettem volna tudni, hogy honnan van neki mindig ennyi jókedve és energiája. Talán mert annyit eszik egyszerre, amennyi egy normális embernek napokra elég lenne.

– Neked is – vigyorogtam rá zavartan.

– Gyere, egyél velem – invitált, és úgy tűnt őt egy cseppet sem zavarja ruhátlansága.

– Nem vagyok éhes – közöltem vele.

– Kávét? – vonta fel a szemöldökét, mire megadtam magam.

Odasétáltam a konyhaszekrényhez, ahonnan egy sötétkék bögrét vettem elő. Majd visszamentem az asztalhoz, hogy helyet foglaljak Alannel szemben, miközben ő már töltötte is ki nekem a kávét, amibe utána csak kevés cukrot tettem. Mindig is hányingerem volt a telecukrozott, tejjel felöntött valamitől. Általában csak cukrot tettem bele, abból sem sokat, de feketén is szívesen megiszom a kávét.

A reggeli után Alan mindent otthagyott maga körül, ahogy volt eszében nem volt elpakolni. A két srác közül Alan volt az, aki csak szétdobálta a cuccokat, Harry pedig vagy összeszedte, vagy nem. Tulajdonképpen Harry sem volt egy rendszerető ember, ezért is nézett ki a lakásuk úgy, ahogy, de neki előbb eszébe jutott elpakolni, vagy takarítani, mint lakótársának. Próbáltam megmagyarázni Alannek, hogy el kéne, hogy pakoljon maga után, de nem nagyon akaródzott neki szót fogadni. Végül aztán mégis sikerült rávennem és karba tett kézzel, az asztal mellől figyeltem a pakolászó srácot.

– Megfelel? – kérdezte magára erőltetve egy vigyort, ami aztán azonnal el is tűnt a képéről és unottan nézett rám.

– Igen, köszönöm.

– Viszont ezért most meg kell nézned velem egy filmet! Valamit valamiért! – vonta meg vigyorogva a vállát.

– Legyen – adtam meg magam, jobb dolgom úgysem volt. – Megyek fogat mosni, addig tedd be.

– Tegyem be, mi? – vigyorgott rám a szemöldökét vonogatva, mire én hozzávágtam a kanapéról egy díszpárnát, majd elsiettem.

Mikor felöltözve lebattyogtam a lépcsőn, Alan már elterült a kanapén és a távirányítóval játszott éppen.

– Végre! Mehet?

– Felőlem. Csak engedj oda engem is! – álltam meg a kanapé előtt, ahol már egy fikarcnyi hely nem volt, ahogy Alan elterpeszkedett rajta. A srác felült, mire én ledobtam magam mellé.

– Nyomjad – vigyorogtam rá, mert már egy ideje a gombon tartotta az ujját, felkészülve az indításra.

– Nyomjam? – vonta fel a szemöldökét pimaszul vigyorogva.

– Nem azért mondtam – forgattam a szemem. Bár igaz, hogy használhattam volna más szót is, de a „tedd be” és „mehet” után ez viccesebb volt.

– Tudom – felelte, majd a képernyőre tapasztva tekintetét, már indította is a filmet.

Fél órát, ha néztünk a filmből, mire Harry megjelent alsónadrágban, álmos fejjel.

– Mit nézünk? – ásított.

– Nem tudom, mi a címe, de nem rossz – válaszoltam, de a tekintetem le nem vettem volna a tévéről. Nem akartam Alan szeme láttára leteperni barátomat.

– Nem rossz? Nem rossz? – fordult felém Alan felháborodva. – Az évszázad filmje, hogy lehet erre azt mondani, hogy nem rossz?! – kérdezte totál kikelve magából.

– Nyugi van, ember – intette le Harry, majd odasétált a kanapéhoz, mire Alannel mindketten automatikusan kihúzódtunk a kanapé két szélére. Tudtuk, hogy Harry csak közénk lesz hajlandó leülni.

Végignéztük a filmet, miután Alan elment, Harryvel kettesben hagyva minket. Tulajdonképpen semmi érdekeset nem csináltunk, csak a kanapén ülve beszélgettünk órákon át. De Harryvel minden érdekes. Mellette nem lehet unatkozni.

– Szerintem felöltözöm és induljunk állt fel a kanapéról én pedig furán néztem rá.

– Hova?         

– Amyhez.

– És te miért jössz?

– Nem gondolod, hogy egyedül hagylak azzal a szörnyeteggel!

– Harry, ott lesz Amy is – ráztam meg a fejem.

– Az más. Én is megyek! – jelentette ki határozottam, ellentmondást nem tűrve.

– Felőlem – legyintettem végül.

Harry kb két percet volt az emeleten, majd rohant is le, hogy induljunk. Az utca vizes volt, és épp akkor kezdett el cseperegni az eső, mikor kiléptünk az ajtón. Az Amyékhez vezető út rövid, ám Harry kitalálta, hogy esőben nem akar sétálni, így kocsival mentünk, noha alig esett az eső. Az autóval megtett út így sokkal hamarabb letelt, utaztunk vagy három percet.

Miután kiszálltunk a kocsiból és becsengettünk Amyékhez, alig vártunk pár másodpercet, már nyílt is az ajtó.

– Nell! – ugrott a nyakamba Laurie, ahogy kinyitotta az ajtót.

– Megfulladok – nevettem, miközben lefejtettem magamról Laurie-t.

– Rossz helyre jöttünk? – fordult körbe Harry homlokráncolva.

– Nem – nevetett Laurie. – Na, gyertek be! – invitált be Laurie, mintha csak otthon lenne.

– Szia, mindenki! Elintéztem, hogy a bátyám se legyen itthon, de nem tudom, meddig nem jön meg, úgyhogy el is kezdhetnénk. – sietett el mellettünk Amy és rohant a szobája felé.

– Szerintem mennünk kéne utána – vakarta meg a tarkóját a szöszi.

Amy szobájában be volt húzva a függöny, a szőnyeg pedig fel volt tekerve, és a fal mellé tolva, a szoba közepén piros gyertyák voltak széles körbe helyezve. Kicsit megrémisztett a látvány, mert rögtön eszembe jutott, az első alkalom, mikor megidéztük Lucifert. Majd az is, hogy a mai alkalom sokkal komolyabb, mint az volt; a gondolat hatására szorongani kezdtem.

– Minden rendben? – kérdezte Harry halkan, és fürkészve nézett egyik szememből a másikba.

– Azt hiszem – sóhajtottam. Láttam a göndörkén, hogy nem igazán hisz nekem, mégsem kérdezett tovább, aminek örültem.

– Laurie. Harry. Ti akár haza is mehetnétek! – csapta össze a tenyerét barátnőm.

– Én maradok – felelte Harry nyomatékosan, Amy annyiban hagyta és kérdő tekintetét átirányította Laurie-ra.

– Én aztán el nem megyek! Különben is, kell a… támogatás, nem? – nézett rám a szöszi egyetértést várva, én viszont csak megvontam a vállam.

– Jó, maradjatok – fújt ki hosszan egy levegőt Amy, majd elővett még pár gyertyát, és meggyújtotta őket, s azokat is lerakta a földre, így kibővítve a kört. Gondolom nem úgy tervezte, hogy még ketten itt legyenek.

– Akkor üljetek le a körön belülre! – utasított Amy, mire mind úgy is tettünk, ahogy mondta. – Nem. Nell két oldala maradjon üres! – vetett rám egy pillantást, majd leült velem szembe.

– Miért? – kerekedett el a szemem. Cseppet sem volt kedvem „védelem” nélkül maradni.

– Helyet kell hagyni Lucifernek és Erzulie-nak – közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd lehajtotta a fejt és az ölében lévő ütött-kopott könyvben kezdett olvasni valamit.

– Muszáj? – kérdeztem egyre jobban pánikolva.

– Muszáj – nézett fel Amy egy pillanatra.

– Értem… – biccentettem és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de már a szoba hangulata is nyomasztó volt.

– És mi lesz Luciferrel? Mármint… – kezdtem.

– Tudom, hogy meg akarja változtatni a játékszabályokat. De nyugi – nézett fel és nyugtatóan elmosolyodott. – Velünk nem packázhat! Akkor kezdhetjük? – nézett körbe, majd a tekintete megállapodott rajtam. Tulajdonképpen a kérdés nem mindegyikünkhöz szólt, csak hozzám.

– I-igen – válaszoltam remegő hangon, majd lesütöttem a szemem és vártam a további utasításokat.

– Oké, akkor senki egy szót sem! – hallottam Amy szigorú hangját. Szinte sosem volt még ilyen komoly, mint ma. Vagy fél valamitől, és higgadtnak akarja mutatni magát, vagy csak felfogta a dolog súlyát. Nagyon reméltem, hogy a második opció a valós, magamban pedig egyfolytában azt mondogattam, hogy minden rendben lesz. – Nell, minden oké? – hallottam meg barátnőm kissé bizonytalan hangját, mire zavartan felnéztem rá.

– P-persze – biccentettem, hogy nyomatékosítsam szavamat, mivel megremegett a hangom, nem volt túl hihető.

– Fogjuk meg egymás kezét! – nézett Amy először Harryre, aztán pedig Laurie-ra. – Nem – rázta meg a fejét. – Nell, te ne! – szólt kimérten, mire a többiek vonakodva elengedték a kezemet, de én legszívesebben azonnal kaptam is volna a kezeik után.

– És én? – néztem kétségbeesetten barátnőmre. Védtelennek éreztem magamat, féltem.

– Mindenki csukja be a szemét – folytatta Amy a mondanivalóját engem teljesen figyelmen kívül hagyva.

Mindegyikükön végignéztem, ahogy lehunyt szemmel ülnek, egymás kezét fogva. Én viszont nem akartam becsukni a szemem. Nem akartam, hogy elkezdődjön, teljesen urrá lett rajtam a pánik. Rettegtem, mi lesz most.

– Nell, te is! – szólt rám Amy, de fogalmam sem volt, honnan tudta, hogy nyitva van még a szemem. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy milyen ijesztő egy legjobb barátnőm van nekem. Mondjuk, az életemnél aligha van ijesztőbb, de ha minden jól megy most minden normális lesz végre körülöttem és… bennem.

– Oké, oké – válaszoltam lemondóan, és nagy erő kellett, hogy teljesíteni tudjam utasítását, de sikerült.

A következő pillanatban Amy mormolni kezdett valamit, az orra alatt latinul. Most eszembe sem jutott nevetni magunkon, mint a legelső alkalommal. Mostanra már tisztában voltam vele, hogy ez nagyon is komoly dolog; főleg most. Mert ez tényleg élet-halál kérdése.

Miután barátnőm elhallgatott, furcsán éreztem magam, mintha lenne mellettem valaki.

– Elképzelhető, hogy… – kezdtem suttogva.

– Igen – hallottam meg a sajnos jól ismert mély hangot a bal oldalamról, mire hatalmas sikolyt hallattam, és kipattantak a szemeim. Lassan fordítottam oldalra fejemet, hogy meglessem, valóban nem csak képzelődtem.

– Jézusom! – ugrottam meg, mikor megpillantottam a mellettem helyet foglaló Sátánt. A sötétben csak a gyertyák adtak valami fényt, így még rémisztőbben festett, ahogy a fény csak alulról világította meg. Hirtelen egy horrorfilmben éreztem magam, és rám tört a kényszer, hogy meneküljek.

– Ezt többé ki ne ejtsd a szádon – szűrte a szavakat a foga között mogorván.

– Csend legyen! Nell, csukd vissza a szemedet! – szólt rám Amy lehunyt szemmel. Fogalmam sem volt, honnan tudta, hogy nyitva van a szemem.

Lehunytam szemeimet, de zavart Lucifer jelenléte mellettem, legszívesebben felugrottam volna és egészen hazáig futottam volna. De nem tehettem. Mondjuk valószínűleg a félelemtől nem is lenne annyi erőm, hogy ezt megcsináljam. Amy megint elkezdett valamit mormolni, majd miután befejezte, hirtelen az egész testem megrándult, majd ívbe feszült a hátam, mintha hátulról belém rúgtak volna, levegőt pedig alig kaptam. Másodpercek múlva elmúlt az érzés, mire megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy élek még, és a levegő is gond nélkül áramlik a tüdőmbe. Az ijedség miatt viszont még pár másodpercig, ziháltam, mint aki most futott vagy két kilométert. Félve nyitottam ki a szemem, és fejemet lassan jobbra fordítva megláttam… magamat?

Erzulie!

– Erzulie – hallottam Lucifer meglepett suttogását, mire odakaptam a fejemet. Megbabonázva nézte a mellette lévő szellemet. – Oly sok ideje vártam már rád!

A szerelmesek nyáltól csöpögő beszélgetést folytattak, mitől engem kirázott a hideg. A többiekre nézve láttam, hogy kigúvadt szemekkel merednek, hol Luciferre, hol pedig Erzulie-ra. Kivéve Amyt. Ő büszke pillantásokat vetett a párra, nyilván örült magának, hogy meg tudta csinálni.

– Örökre együtt lehetünk! – suttogta Erzulie meghatottan. – Induljunk, vigyél magaddal!

– Nem! – zengett Lucifer hangja, mire megrémülve kaptam oda a fejem.

– Tessék? – tátotta el a száját Laurie.

– Meg kell ölnünk! – nézett ezzel rám a Sátán.

– Micsoda? – fagyott meg bennem a vér. Hogy mit kell csinálniuk velem?!

– Nem! – szólalt meg Harry mély hangján, és fenyegetőn nézett a mellette ülő Sátánra. Csak hát kettejük közül nem ő a nagyfiú…

– Nem. – A kimért hang közvetlenül a jobb oldalamról jött, mire meglepetten néztem oda. Erzulie tiltakozik.

– De hát. – kezdte Lucifer a felháborodást, de nem tudta befejezni.

– Hagyd! – szólt Erzulie gyengéden. – Annyi ideig voltunk külön, végre együtt lehetünk, erre semmi szükség! – nyugtatta Lucifert, én pedig tátott szájjal meredtem rá. Ezt nem gondoltam volna. Máris kezdett csökkenni az ellenszenvem Erzulie iránt. Meglepve figyeltem a beszélgetésüket, ahogyan a jobbomon ülő személy próbálja meggyőzni Lucifert.

Fel sem tudtam ocsúdni a meglepettségből, mikor hirtelen elaludtak a gyertyák a pár pedig egyszerűen eltűnt! Sokkos állapotban, tátott szájjal meredtem magam elé, de semmit sem láttam, a szobát sötétség borította.

– Megcsináltuk? – ocsúdott fel először Laurie. – Megcsináltuk!

– Istenem… – suttogtam és a boldogságtól könny szökött a szemembe.

– Kicsim – szólalt meg Harry, majd éreztem, ahogyan szorosan magához húz.

– Szeretlek – suttogtam – szerintem – a fülébe, és a könnyeimnek már nem tudtam gátat szabni, megállíthatatlanul indultak útjukra arcomon a cseppek.

Harryvel még percekig ültünk egymás nyakába borulva, majd Amy és Lauire egyszerűen ránk ugrottak, mire mindannyian felnevettünk, és egymás hegyén-hátán örültük ki magunkat. A nagy boldogságban viszont senkinek sem jutott eszébe kihúzni a függönyöket, vagy felkapcsolni a villanyt, így vagy öt másodpercenként fordult elő, hogy véletlenül megütöttük, vagy rúgtuk egymást. De nem számított. Sikerült.

Igaz, nem mondtam meg pontosan, hogy mikor lesz vége... hát most. Viszont már többször is írtam, hogy közeledünk a vége felé. Nem tudom, milyen végre számítottatok, bevallom őszintén, én sosem terveztem ennek a történetnek happy endet, de hát mégis ez lett belőle. :D Azért remélem tetszett.
Szeretném megköszönni a... mindent! A támogatást, hogy olvastátok, kommenteltetek, hogy feliratkoztatok. Tényleg nagyon-nagyon szépen köszönök mindent. És szeretnék kérni valamit; leírnátok kommentben, hogy mit gondoltok úgy az egész történetről? Tényleg, ennyit hadd kérjek a végére, mert nagyon kíváncsi vagyok rá.
És...és... ennyi! :D

11. díjam!

Sziasztok! :D Milyen régen jelentkeztem már! :o Nincs időm, sajnálom. Új rész holnap lesz, egy hosszú-hosszú rész! Most viszont azért vagyok itt, mert kaptam egy díjat! Hihi, nagyon szépen köszönöm a The Secrets Never Stay Secrets íróinak! :D Nagyon örülök neki!

1. Írj 11 dolgot magadról
2.Válaszolj a 11 kérdésre
3. Írj 11 kérdést
4. Küldd tovább 11 blognak

1. Kismilliószor írtam már magamról 11 dolgot itt a blogon, nem tudnék többet.

2.
1. Miért döntötték úgy, hogy írni kezdesz?
- Már nagyon-nagyon régóta írok, néhány történetből pedig azért lett blog, mert meg akartam osztani másokkal is, kíváncsi voltam a véleményekre.
2. Mivel töltöd a szabadidődet?
- Szabadidőm az kb nincs is, de olvasok, vagy általában a barátaimmal mászkálok mindenfelé.
3. Van kedvenc hírességed, akivel nagyjából azonosulni tudsz?
- Nincs. Van. Nem tudom. :DD Talán Avril Lavigne.
4. Melyik a kedvenc Haribo gumicukrod?
- Gumimaci? :D
5. Először címet adsz egy blognak, vagy először megálmodod a történetet:
- Sosem tudok címet adni semminek. A mostani blogomnak sincs igazán címe, azt is csak úgy kitaláltam, mert kellett valami. :D
6. Van háziállatod?
- Van. Egy kuytusom.
7. Melyik az a film, amit egymás után többször is megnéznél?
- Nincs olyan film, amit képes lennék többször megnézni egymást után, bármennyire is nagy kedvencem. Hamar megunom a dolgokat, szóval nem bírnám megint végignézni.
8. Az iskolában milyennek tartanak a külső emberek?
- Azt én nem tudom, és mivel 1500 fős a suli, alig az egytizedét ha ismerem, vagy láttam már. :DD
9. Más blogokat olvasol?
- Egyet. Nem szoktam amúgy blogokat olvasni, időm sincs rá.
10. Ha megváltoztatnád a nevedet, mi lenne az új neved?
- Nem változtatnám meg.
11. Mi a legszebb a városodban?
- Fogalmam sincs. Talán a vár, vagy a Citadella.

3./4. Nem tudnám kinek továbbküldeni, bocsi.

Kilencedik fejezet/5.

Csendben, csukott szemmel ültem Harry ölében és bújtam hozzá, tulajdonképpen nem gondoltam semmire. Az agyam kikapcsolt, s csak a nyomasztó érzés maradt bennem, amit Harry közelsége nemhogy enyhített volna, inkább az váltotta ki belőlem; az előbbi beszélgetésünk, barátom érzelemnyilvánítása….

Nekem nem tűnt sok időnek, míg így ültünk, de mikor ránéztem az órára, rájöttem: volt vagy félóra. Vonakodva leszálltam Harryről és a hideg kanapéra ültem mellé. Lábaimat felhúztam és kezeimmel átöleltem azokat. Kicsit távolabb húzódtam, és félig a karfának döntöttem hátamat.

– Na, jó, nekem most… dolgom van – nézett rám fáradtan, nem tudtam, pontosan mire gondol, de jobbnak láttam nem rákérdezni.

Lassan felállt a kanapéról, de úgy festett, mintha nehezére esett volna, és valami vissza akarta volna húzni, de ő ellenállt. Még egyszer utoljára rám pillantott, majd kisétált a nappaliból, másodpercekkel később pedig hallottam a bejárati ajtó csapódását. Sóhajtottam egyet, majd fáradtan kiterültem a kanapén, egyik lábam kinyújtva a karfán feküdt a másikat pedig oldalt a földre nyújtottam ki, ugyancsak a jobb kezem oldalt lelógott, a bal pedig a hasamon pihent. Nem akartam mozdulni, csak… csak átaludni az elkövetkezendő pár napot és vidáman felkelni, mintha mi sem történt volna.

Hatalmasat ásítottam és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Az órára néztem: délután öt óra. Azon kezdtem járatni az agyam, hogy vajon mit csinálhattam az elmúlt három órában… Elaludtam volna? Felkeltem a kanapéról és lassú léptekkel felmentem Harry szobájába, még nem jött haza, és mivel a házban teljes csend uralkodott, hamar rájöttem, hogy Alan sincs itt. Visszamentem a nappaliba és ledobtam magam a kanapéra. Hívtam Harryt, de ki volt kapcsolva. Nem tudtam, mit csinálhatnék, így felpattantam a kanapáról és felvettem a cipőmet, hogy hazamenjek, vagy Amyhez. Ezt még nem találtam ki, úgy gondoltam, hogy majd elindulok, és út közben eldöntöm, hova is akarok menni.

Miután kiléptem az ajtón rádöbbentem, hogy nem mehetek el, ugyanis nem tudom bezárni az ajtót. Fantasztikus! Szóval most én vigyázok a házra… Visszatrappoltam a lakásba levettem a cipőm, és fújtatva a nappaliba mentem, és bekapcsoltam a tévét. Alan estig biztos nem fog hazaérni, talán holnap reggelig sem, Harry pedig… Fogalmam sincs, merre lehet, így nem tudom, mikor fog visszajönni, csak abban reménykedtem, hogy minél hamarabb. Életem talán utolsó szabad délutánját nem egyedül akartam tölteni, egy lakásba bezárva. Tulajdonképpen nem volt bezárva, tehát gyakorlatilag bármikor kiléphettem volna az ajtón. Ám ezt mégse tehettem meg.

Egyik kezemmel a távirányítót szorongattam, miközben lábammal doboltam a földön, a tekintetem pedig felváltva volt az órán és a tévé képernyőjén. Tulajdonképpen egyik helyen sem töltött pár másodpercnél több időt. Úgy nézhettem ki, mint valami idegbeteg, akinek magától össze-vissza forog a szemgolyója. Igazából abban az állapotban voltam, mikor minden idegesített. Hogy telik az idő, de senki sem jön haza, hogy nem tudom megoldani egyedül a problémáimat, sőt, sehogy sem! Hogy a barátom ebbe hamarosan beleroppan, ha nem is, majd abba, hogy elveszít. Hogy nem tudok mit kezdeni a kibaszott életemmel, mert hamarosan lehet, hogy véget ér. Hogy Lucifer új szabályokat fektetett le, miszerint nekem holnap mindenféleképpen meg kell halnom. Hogy nem találkozhatom a legjobb barátnőmmel még ma, mert ide vagyok bezárva. Hogy szomjas vagyok… Az utóbbin még csak tudtam segíteni, de a többi? Majd’ felrobbantam a dühtől!

Idegesen talpra ugrottam és határozott lépésekkel indultam a konyhába.  Elővettem egy poharat, amibe narancslevet töltöttem, de olyan indulatosan, hogy az asztalra is jutott a rostos gyümölcsitalból. Felhörögtem és letöröltem a pultot, majd kiittam minden cseppet. Éppen a poharat tettem, vagy inkább csaptam le az asztalra, mikor mintha ajtó nyílását hallottam volna. Felvillanyozott a tudat, hogy valaki hazajött, talán Harry. Felkaptam a tekintetemet, majd nem telt bele egy másodpercbe sem, hogy az előszobába siettem, mint egy áldozatáért rohanó vad. Odaérve kissé csalódottan, de mégis örömmel fogadtam a hazaérkezőt.

– Alan! Végre! – vigyorogtam rá széttárt karokkal, mire a srác odafutott hozzám és megölelt. Erre elnevettem magamat, hiszen nekem egyáltalán nem ez volt a célom, de tény, hogy segített, mert már nem voltam olyan ideges. Egészen lenyugtatott, s a szabadság érzését hívta elő.

– Nekem is hiányoztál! – mondta tettetett meghatottsággal, miután elhúzódtam, de az árulkodó nevetőráncok ott voltak a szeme sarkában.

– Tudod, hogy másra sem vágytam, minthogy veled ölelkezzem, de most rohannom kell – vigyorogtam rá, miközben már a cipőmet rángattam magamra, majd az ajtóhoz fordultam, és feltéptem azt.

– Még mindig nem húztátok fel a redőnyöket? – hallottam még Alan hangját, de nem érdekelt és becsaptam magam mögött az ajtót. Szokatlanul ért a napfény, noha az előszobában mér koránt sem volt akkora fényhiány, mint a nappaliban. Hunyorogva tettem meg az első pár lépést, majd lassítottam is a tempómon, hiszen nem siettem sehova. Mosolyogva szívtam be a friss levegőt. Én egy börtönben valószínűleg egy nap alatt megbolondulnék. De nincs rá bizonyítékom, hogy már most nem vagyok az.

Kijelölt célom nem volt. Mégsem akartam Amyhez menni, de haza sem. Csak céltalanul bolyongtam az utcán, mindenféle ember mellett elhaladva a napsütésben. Sikátorokon is keresztülmentem, egész távoli pontjára jutottam el a városnak. Nem is érdekelt, hol vagyok.

Furcsa neszt hallottam magam mögött egy csendes utcában, mivel rajtam kívül egy lélek nem volt ott, megrémülve fordultam hátra, de semmi furcsát nem láttam, így nyugodtan sétáltam tovább. Ám pár lépés múlva újból hallottam, kicsit hangosabban. Gyanakodva lestem megint hátra, és határozottan olyan érzésem volt, hogy követnek, de most sem láttam semmit. Visszafordultam, és gyorsítottam a lépéseimet, ám újra hallottam a hangot, mintha lépések dobognának mögöttem. Nem néztem hátra, biztos voltam benne, hogy követnek, ezért nekiiramodtam és futottam, ahogy csak bírtam. Kicsivel később mégis hátranéztem, hogy még mindig követnek-e, de olyat láttam, amire nem számítottam, pedig igazából kellett volna.

Lucifert láttam, ahogy lélekszakadva fut utánam, mire kikerekedett a szemem. Hogy is nem gondoltam rá?! De mit akarhat tőlem, amiért ismét üldözőbe vett? Most. És miért gyalog? A kocsija és a lovai hol maradnak? De nem szabadott ezen gondolkoznom, visszafordultam, de csodálkoztam, hogy egészen eddig még semmiben sem buktam fel, ugyanis nem kevés ideig néztem a hátam mögé. Bekanyarodtam egy némileg forgalmasabb utcára, gyorsítottam és futottam tovább. Nem tudtam, hogy az emberek látják-e üldözőmet, ám csak egy-két ember meresztett rám hatalmas szemeket, azon kívül mindenkit hidegen hagyta, hogy lélekszakadva rohanok valami elől. Ők nem látták. Eszembe ötlött a gondolat, hogy talán már nem is üldöz, viszont hátranézve megbizonyosodtam róla, hogy bizony van még mi elől menekülnöm. Még egy kanyar következett, és ezután tényleg nem tudtam már hova menekülhetnék előle.

Templom!

Pár száz méterre előttem egy katolikus templomot láttam. Ha minden igaz Lucifer oda nem jöhet be, ugye? Gyorsabban szedtem a lábamat és kinyitva magam előtt a kaput szinte beestem az épületbe. Ziháltan dőltem az ajtónak, s lehajtva fejemet, tenyeremmel térdemen támaszkodva fújtam ki magamat. Pár másodperc elteltével azonban észrevettem magamat és kiegyenesedve körbepillantottam a díszített teremben. Minden bent ülő engem nézett. Balra viszonylag elől egy barna hajú, középkorú nő, pár sorral mögötte két idős hölgy, a másik oldalon pedig… Harry?!

Hatalmas szemekkel, meglepetten meredt rám, s hitetlenkedve a fejét rázta. Szórakozottan elmosolyodtam, ám ez nem volt valódi mosoly. Úgy nézhettem ki a zilált külsőmmel és idétlen vigyorommal, mint valami félőrült, aki most szabadult valahonnan. Sietősen mentem Harryhez, majd becsusszantam mellé a padra, meglehetősen közel hozzá, ami amúgy normális dolog lenne, ám most csak tovább növelhettem benne az érzést, hogy megbolondultam, amit az is bizonyított, hogy kigúvadt szemekkel nézett le rám, mintha fertőző lennék. Kedves…

– Mit keresel itt? – kérdeztem meglehetősen hangosan, de észrevettem magam, körbenéztem és a jelenlévők közül mindenki engem figyelt. – Mi bajuk van ezeknek? – húztam be a nyakam és a hangomat is lehalkítottam.

– Csak elmeháborodottnak hisznek – legyintett. – És mi az, hogy én mit keresek itt? Te mit keresel itt? – vonta össze a szemöldökét.

– Én csak… menekültem – vágtam rá, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

– Micsoda? – emelte fel most Harry a hangját, majd elnézett a fejem fölött a többi emberre. – Mit csináltál? – nézett vissza rám hangját lehalkítva, de kihallottam belőle a gyanakvást.

– Lucifer. Lucifer már megint üldözőbe vett! – fortyogtam karba tett kézzel. Nem igaz, hogy nem bír békén hagyni holnapig!

– Az átkozott…

– Templomban vagy – figyelmeztettem, noha én feleannyira sem voltam vallásos, mint ő. – De te miért most jöttél ide? Miért rohantál el? – néztem fel rá kíváncsian.

– Én csak… nem tudtam már hova menekülni… a gondolataim elől. A gondok elől… – felelt, lehajtott fejjel az ölében összekulcsolt kezeit nézve.

– Engem meg jól otthagytál… – forgattam a szemeimet, de igazából nem tudtam őt hibáztatni. Teljesen érthető, hogy kiborult… Vagyis inkább meglepő, hogy csak most borult ki, hiszen eddig higgadtan kezelte a dolgokat. Persze voltak kivételek, de Harry az esetek kilencven százalékában tudott uralkodni önmagán, és nem akadt ki, nem őrjöngött.

– Sajnálom! – suttogta, majd saját kezeit szétválasztotta és bal kezével megfogta az enyémet. Szájához emelte, majd puszit nyomott kézfejemre, és az összekulcsolt ujjainkat visszaejtette az ölébe.

Még úgy tíz percig ültünk így, egyikünk sem szólt semmit. Harry gondolkozott, kitisztította a fejét, én pedig… Ültem és nézelődtem, a freskókat, szobrokat. Nem nagyon tudtam mit csinálni, inkább csak unatkoztam. Tudom, hogy el kellett volna gondolkodnom a jövőmön (ha van egyáltalán), vagy magamba szállnom egy kicsit és elgondolkodnom a helyzet súlyosságán, de nem tehettem. Ha megint elkezdek ezen agyalni, rám jön a pánik, a rettegés, a depresszió. Nem engedhettem meg, hogy a gondolataim ebbe az irányba terelődjenek, még van egy napom, nem azzal akarom tölteni, hogy magamba roskadva ülök, és gondolkozom a… halálról? Hogy mindjárt itt a vég? Nem! Ezért inkább nézelődtem és unatkoztam. Ez volt a leghelyesebb dolog, amit tehettem.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor Harry megemelkedett, hogy induljunk. Már kezdtem nagyon elunni magam, számoltam a másodperceket, hogy mikor megyünk végre, mint egy kisgyerek. Szavak nélkül, szépen lassan elindultunk haza, mikor megcsörrent a mobilom a zsebemben. Előhalásztam a készüléket és mielőtt fogadtam volna a hívást megnéztem, hogy ki keres. Laurie. Először a legrosszabbra gondoltam. Talált még valamit? Egy ok, amiért már holnap sem tudnak mit kezdeni velem? Kissé remegő kézzel emeltem fülemhez a telefont.

– Szia, Nell! – kiáltott bele a telefonba vidáman Laurie. Mióta van barátja sokkal boldogabb, vidámabb lány. Jó hatással van rá Landon.

– Szia – köszöntem vissza fellélegezve, hogy nem arról akar beszélni.

– Most ráértek Harryvel?

– Igen?

– Remek. Moziba megyünk mind a hatan! Fél óra múlva a nálatok?

– Oké.

Ezután letettünk, én pedig beavattam Harryt a programunkba, ám kicsit félve, hiszen nem ez a legmegfelelőbb alkalom elrángatni őt valahová. Nem abban a lelkiállapotban van, hogy mindenbe beleegyezzen. De legnagyobb meglepetésemre a göndörke örömmel belement, hogy most mozizzunk. Persze utána meg is magyarázta: kell valami, ami eltereli a figyelmét. 

Kilencedik fejezet/4.

Sziasztok, itt is vagyok az új fejezettel, és nagyon sajnálom, hogy ilyen régen volt új rész. Igazából ez sem lett túl hosszú, de mindegy. Amint látjátok már vészesen közeledünk a történet végéhez, de ha ezt befejeztem, előbb-utóbb nyitok egy új blogot, ha van rá igény! :D Csak írjátok meg, hogy akartok-e még tőlem olvasni.
Nem is untatlak titeket, jó olvasást, és kitartást a sulihoz, holnap már péntek!

– T-tessék? – meresztettem rá nagy szemeket, és nem akartam elhinni, amit az előbb mondott. Nem tudtam hogyan képzeljem el Harry tegnapi estéjét, mielőtt átjött volna hozzám. Képtelen voltam, nem értettem, mégis mit keresett ott Lucifer.

– De mit akart? Figyelj, biztos vagy benne, hogy ő volt? Nem csak… álmodtad? – ráncoltam homlokomat. Képtelen voltam hinni a fülemnek.

– Nem, nem álmodtam – állította határozottan.

– És bántott?

– Nem – válaszolta nyomatékosan. Vártam, hátha folytatja, de nem úgy nézett ki, mint aki mondani akar még valamit.

– Szóval? – Kezdett idegesíteni, hogy úgy kellett kihúzni belőle a válaszokat.

– Nell…

– Igen? – vontam fel a szemöldököm. Harry lehajtott fejjel állt előttem, mintha nem mert volna a szemembe nézni. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki valami rosszat csinált. – Mondd már! – néztem fel rá idegesen.

– Menjünk haza! – nézett a szemembe, majd körbeforgatva a fejét, az utcán sétáló embereket is szemügyre vette.

– Miért?

– Komolyan itt akarod megbeszélni? – vonta fel a szemöldökét, ajka félmosolyra húzódott.

– Jó, talán nem – sütöttem le a szememet, majd Harry kézen fogott és elindultunk.

Szinte magamon kívül lépkedtem mellette a zsúfolt londoni utcán, gondolataimba merülve nem is tudtam volna másra figyelni. Mi az, hogy Lucifer elment Harryhez? Mégiscsak az lett volna a helyes, ha távol tartom magamtól a göndörkét? Viszont az én nem bírtam volna épp ésszel. De talán ezt kellett volna tennem; akkor Lucifer békén hagyta volna azt a személyt, akit a világon a legjobban szeretek. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez történjen! Bár még én sem tudtam pontosan, hogy mi is történt, hiszen Harry egyelőre nem hajlandó elárulni, és ha rá sem kérdezek, biztos, hogy nem is mondta volna el. Tulajdonképpen úgy tesz, mintha nekem ehhez az egészhez semmi közöm sem lenne.

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi lehetett Lucifer látogatásának az oka, de egyszerűen nem jutottam semmire. Egy fia ötletem sem támadt, hogy miért látogathatta meg Lucifer Harryt. Mit akarhatott tőle? És Harry hogyan reagált? Millió meg egy kérdésem volt, amire csak Harrytől kaphattam választ, de ő egyelőre nem mondott még semmit. Tulajdonképpen az is nagy lépés volt, hogy egyáltalán elárulta, mégis mi miatt jött csak órákkal később tegnap. Valamiért ebbe nagyon nem akart engem beavatni.

Mikor beléptünk Harry nappalijába a kanapén kiterülő Alant pillantottam meg, és popcornillat terjengett a levegőben. Azért nem hozzánk mentünk, mert otthon van anyám és Austin is, mi pedig nyugalomban szerettünk volna beszélgetni, arra viszont nem számítottunk, hogy Alan is itt lesz, mert Harry szerint ritkán van itthon, és ezt én is tudom tanúsítani.

– Srácok! Végre valaki! Na, ki akar velem filmet nézni? – tette fel vigyorogva a kérdést, mi pedig csak álltunk tőle pár méterre. – Mindenki? Tudtam én! – válaszolta meg vigyorogva a saját kérdését. Alan jófej, kedves srác, ám nagyon tolakodó tud lenni néha, szereti a társaságot, így nem meglepő, hogy nem hagy minket békén. Ezért is probléma, hogy itthon van.

– Neked is szia! – mosolyogtam rá kelletlenül.

– Haver. – kezdett bele Harry, ám mondanivalójában csak a megszólításig jutott, ugyanis félbeszakították.

– Kész a popcorn! – kiáltotta el magát Alan feltartott mutatóujjal, miután lecsengett a mikró. Ezután felpattant a kanapéról és a konyhába rohant.

– Ezt nem hiszem el... – sóhajtott Harry lemondóan, és Alan után nézett a konyhába.

Odasétáltam a kanapéhoz és a szétdobált díszpárnákat visszaraktam a helyére, majd kényelembe helyeztem magam az ülőalkalmatosságon. Harry kérdőn nézett rám, nagyon nem akarózott neki odajönni, én pedig csak mosolyogva megvontam a vállam. Ismertem annyira Alant, hogy tudjam, nem fog minket békén hagyni, amíg meg nem nézünk vele egy filmet. Kicsit olyan, mint egy nagy gyerek, de nem lehet nem szeretni.

Alan visszatért egy tál popcornnal és a barátomra kacsintott, mielőtt leült volna a kanapéra mellém. Harry megrázta a fejét és ahelyett, hogy a jobb oldalamra ült volna, ahol még temérdek hely volt a kanapén, fogta magát és félig ráült Alanre, csak hogy közénk furakodhasson. Megráztam a fejem és hangosan felnevettem, miközben odébb csúsztam, hogy normálisan elférjünk. Röhejes, hogy Harry néha milyen féltékeny tud lenni, nem ez volt az első furcsa akciója, de ez volt a legfeleslegesebb. Ugyan már! Hogy ne ülhessen mellém Alan? Kész vicc! Igaz, hogy Alan nagy csajozó gép, de azt azért Harry sem gondolhatta komolyan, hogy pont Alan képes lenne rám hajtani. A srác Harry lakótársa és egyben az egyik legjobb barátja is, ilyet biztosan nem tenne, na meg ahhoz nekem is lenne egykét szavam. Először még aranyosnak találtam Harry féltékenykedését, de most már inkább tartom rettentően idegesítőnek az ilyesfajta kirohanásait. Teljesen szükségszerűtlen! Persze én ne féltékenykedjek, mikor a volt jegyesével csókolózik, jelenetet rendezni csak neki szabad… Persze annyira nem volt zavaró a dolog, hogy felmerüljön bennem a szakítás ötlete.

A film, amit néztünk valami akciófilm volt, Alan nagyon élvezte, és szerintem Harrynek is tetszett, de a film közepe felé már látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Mivel én köztudottan nem rajongok az akciófilmekért, így nem meglepő módon ez sem nyerte el a tetszésemet, szóval az én gondolataim másra terelődtek, nem is tudom, miről szólt a film, egyáltalán nem arra figyeltem.

– Nyugi, haver! Még egy óra a film, aztán úgyis megyek el itthonról – közölte Alan, mikor észrevette Harryn, hogy a tekintete majdnem ugyanannyi időt tölt az órán, mint a tévé képernyőjén. – Aztán kedvetekre csinálhattok… bármit! – mondta még a srác pajkosan a szemöldökét vonogatva, aztán egy pimasz mosoly terítette be az arcát. Ha tudná, hogy mi mennyire nem ezt terveztük mára…

Egy óra kőkemény lövöldözés után Alan fogta magát és lelépett, én pedig várakozva néztem a mellettem ülő Harryre.

– Szóval… – kezdte, de elhallgatott.

– Igen? – kérdeztem hosszan elnyújtva az „e” betűt.

– Csak helyre akart rakni, hogy holnap után meg ne próbáljunk bármit is csinálni veled, mert komoly gondok lesznek belőle. Mintha alapból az egész helyzet nem lenne komoly gond! – dühöngött és öklével a combjára ütött. – Még szerencse, hogy Alan az egyik ribancát kefélte éppen és nem volt itthon. – Megrémisztett, hogy Harry menyire dühös, sokkal mélyebb volt a hangja, mint általában és a szavait sem válogatta meg annyira.

– D-de nem csinált veled semmit, ugye? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

– Nem, nem csinált, csak magyarázott nekem a baromságairól. – Összeszorította az álkapcsát és eszelősen nézett maga elé.

– És azt nem mondta, hogy mi lesz, ha mégis. – hirtelen elhallgattam, egyszerűen nem tudtam kimondani.

– Nem. Csak azzal a „különben-módszerrel” fenyegetőzött, konkrétumokat nem mondott. Mintha ő olyan nagyfiú lenne – fortyogott tovább.

– Harry, ő…

– Leszarom, hogy ki ő, érted? – kiáltott rám, amitől kicsit megijedtem és hátrébb húzódtam.  Mikor észrevette magát, tekintete megenyhült és megbánást olvastam le róla. – Sajnálom – mondta halkan.

Nyomasztó csend telepedett a szobára, Harry lehajtotta a fejét, mintha nem merne a szemembe nézni. Talán azt hiszi, félek tőle. Pedig ez egyáltalán nem így volt. Ugyan kicsit megijesztett, hogy milyen, amikor tényleg nagyon dühös, de nem féltem tőle, akkor sem mikor rám kiabált, noha előtte még csak fel sem emelte a hangját soha velem szemben. Csak egy pillanatra megrémültem, de az inkább volt meglepettség. Sötét volt a szobában, ugyanis a film miatt Alan leengedte a redőnyüket, amiket azóta sem húztunk fel, így a napfény nem törhetett be az ablakon, hogy világossággal árrassza el a szobát, így a légtér még nyomasztóbb volt.

Felemelkedtem, és közelebb ültem Harryhez, odahajoltam hozzá és egy ráérős puszit nyomtam a homlokára, mire ő lassan felemelte a fejét és rám nézett. Tekintetében mintha meglepettség csillogott volna.

– Tudom, hogy te mindent megteszel… – mondtam neki halkan, bár ez inkább volt suttogás.

– Én csak… nem tudok mit kezdeni a helyzettel – jelentette ki kétségbeesetten, de ő sem beszélt hangosabban, mint én.

– Harry. Megoldjuk, nem lesz gond! – mondtam neki tagoltan, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Furcsa volt, hogy most én öntöttem belé a lelket, mivel ez eddig mindig fordítva volt. Talán csak most telt be nála a pohár. Ennyire kiborulva még nem láttam Harryt, szörnyű volt őt ilyen állapotban tudni, főleg, hogy nekem kellett nyugtatnom, pedig én sem voltam sokkal biztosabb a dolgokban.

Megint csönd telepedett ránk, nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Harry az ölébe húzott és szájon puszilt, majd én szorosan hozzábújtam, ő pedig ringatni kezdett.

Kilencedik fejezet/3.

Vigyorogva sétáltam Harry mellett, miközben hazafelé tartottunk. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni. Voltam a London Eye-on! Nem számítottam rá, hogy valaha is lesz nekem ehhez bátorságom, tekintve, amilyen tériszonyom nekem van… Nem láttam még embert úgy félni a magasban, mint ahogy én képes vagyok. De megcsináltam, és nem bántam meg! Igazából vétek lett volna kihagyni, gyönyörű volt onnan a kilátás, ráadásul ott Harryvel kettesben lenni… Rájöttem, hogy talán éppen ez volt velem eddig a baj: sosem léptem ki a komfortzónámból. Eddig erre nem gondoltam úgy, mintha bármiféle probléma is lehetne, pedig mennyire, hogy az! Hiszen a csodák a komfortzónánkon kívül történnek. Igazából Harrynek köszönhetem, hogy erre rájöttem, hiszen ha ő nem könyörgött volna engem fel a London Eye-ra, valószínűleg egész életemből kimaradt volna ez az élmény, mi Harryvel még csodásabb volt.

És megint eljutottunk oda, hogy felírhatok Harrynek még egy pontot. Tulajdonképpen, mióta megismertem csak jót tett nekem, rengeteg dologra rádöbbentett, és megtanított hogyan vészeljem át a rossz dolgokat, reményt adott, boldogságot az életembe. Furcsa ez a kettősség. Megy tönkre az életem, ami ellen nem tehetek, közben pedig Harry elképesztő magaslatokba emel engem, s általa csak több lettem, boldogabb, tudom mi az igaz szerelem. Azt nem tudom, hogy Harry mennyit köszönhet nekem, én mit tettem vele, csak azt, hogy amennyit értem tett, azt egy élet alatt sem lehet visszaadni, eléggé meghálálni. Ő megmentett engem a teljes összeomlástól. Nélküle bizonyára egy gumiszobában tengetném a mindennapjaim, noha nem tudom, oda hogy jutna be Lucifer. De hát ő a sátán, csak megtalálná a módját, neki ez nem feladat.

Viszont már nem csak ketten vannak ellenem Erzulie-val, csatlakozott hozzájuk a saját apám is! Akit tulajdonképpen csak biológiailag nevezhetek az apámnak… vagy embernek egyáltalán.  Megtaláltak a gondolatok, mik letörölték arcomról a büszke mosolyt, s undort varázsoltak a helyére. Sosem gondoltam volna, hogy apám egyszer a sátánnal fog szövetkezni, ráadásul ellenem! Igaz, apámmal sosem ápoltunk közeli kapcsolatot egymással, főleg az ominózus délután után, mégiscsak fájt tőle ez az árulás. Hogy megerőszakolt, ehhez képes kispiskóta. Valljuk be, azért apám nem kispályás, de anyám sem az az ember, aki elfeledtethetné apám szörnyű viselkedését, ő is egész életemben több rosszat okozott nekem, mint jót. Szeret engem, ebben nem kételkedem, de ez koránt sem az a fajta anyai szeretet, amit a legtöbb szülő tanúsít. Talán csak képtelen kimutatni az érzéseit, talán valami más, de hogy nem minta anya, az egyszer tény.

Én is ügyesen kifogtam magamnak ezt a családot… Na, nem mintha én választhatnám meg. De igazán irigylem azokat, akik normális, szerető családba születtek. Nem tudom, mennyire lenne most más életem egy másik családban. Nyilvánvalóan ég és föld, de bizony Erzulie és Lucifer ugyanúgy ellenem lenne. Igazából Lucifer nem is ellenem van igazán, egyszerűen a szerelme pont az én testemet választotta magának, őt az meg pont nem érdekli, hogy a boldogsága eléréséért kin gázol át. De ha úgy vesszük Erzulie is ezen az alapon működik, neki csak egy test kellet, puszta véletlen, hogy az enyémet választotta. Csakhogy nekik a céljuk elérése érdekében tönkre kell tenniük engem; de hogy is van ez, a cél szentesíti az eszközt? Az ő esetükben mindenféleképpen, de hogy pont én vagyok az eszköz? Hogy engem tesznek tönkre lelkileg, s majd az életemet is kiontják? Köszönöm, nem. Bárcsak visszautasíthatnám így!

– Nell! – hallottam meg a nevemet, és biztos voltam benne, hogy nem ez volt az első.

– T-tessék? – kérdeztem vissza fejemet rázva, mintha így kiűzhetném onnan a bántó gondolatokat. De nem, nem sikerült.

– Jól vagy? Min gondolkoztál ennyire, mi a baj? – nézett le rám Harry aggódó tekintettel.

– Persze csak… kérdezhetek valamit? – álltam meg, és teljes testemmel felé fordultam.

– Igen?

– Mit csináltál tegnap este? Miért nem vetted fel a telefonod, miért nem jöttél?

Nem válaszolt rögtön, kifújta a levegőt és úgy tűnt, mintha gondolkozna. A válaszon? Vagy azon, hogy elmondja-e. Féltem attól, hogy a kérdésemre ma sem kapok választ, magamban könyörögtem Harrynek, hogy adja meg a magyarázatot. S a csupán másodpercekig tartó némasága sokkal hosszabb időnek tűnt, idegölő volt a várakozás. Elengedtem a kezét, s összefontam karjaimat magam előtt és várakozón néztem rá.

– Szóval? – Kezdtem elveszíteni a türelmemet, s egyik dobolni kezdtem egyik lábammal az aszfalton.

– Nell, Harry! – hallottam a kiáltást, és lemondóan kerestem a hang forrását. Laurie.

– Sziasztok! – köszöntünk, mikor Laurie mellénk ért egy nem túl magas, de kifejezetten helyes szőke hajú sráccal. Szeme ragyogó zöld volt, akárcsak Harryé.

Laurie bemutatott minket egymásnak, Harry kezet rázott Laurie barátjával, Landonnal. Akire szerintem nem illett rá a neve, nekem a Landonról mindig egy magas, sötétbarna hajú, hatalmas barna szemű srác ugrott be, esetleg borostával.

Örültem, hogy Laurie végre talált valakit, megérdemelte, és a srác láthatóan szerette őt, ezt könnyen meg lehetett állapítani, már csak abból, ahogy lányra nézett, aki tulajdonképpen alig volt nála alacsonyabb, majdnem ugyanolyan magasak voltak.

Pár percig beszélgettünk, én pedig próbáltam kedves lenni, nem láthatták rajtam, hogy azt vártam, hogy menjenek már el. Persze örültem a találkozásnak, és hogy megismerhettem Landont, de mielőtt idejöttek Harry már majdnem elmondta, hogy mit is csinált tegnap este. Úgy vártam a különválást, mintha valahová nagyon siettem volna, pedig csak egy válaszra vártam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor Laurie kijelentette, hogy most már menniük kell, majd köszönés után otthagytak minket.

Visszafordultam Harryhez és kérdőn néztem rá. Nem mondtam semmit, csak felvontam a fél szemöldökömet, de a göndörke így is pontosan tudta, hogy mire várok. Felsóhajtott, majd szóra nyitotta a száját, nekem pedig az izgalomtól gyorsabban kezdett verni a szívem.

– Lucifer. Lucifer járt nálam – mondta lassan, mintha valami nehezen érthető szöveget mondana, nekem pedig tágra nyíltak a szemeim, mintha arcon csaptak volna a válasszal, teljesen megrökönyödtem, szólalni sem bírtam.

Lucifer? Hogy micsoda?!

Kilencedik fejezet/2.

– Mmmm! – dünnyögtem ki sem nyitva a szememet, mikor éreztem, hogy valaki ébresztget és a nevemen szólít. Ellenkezésemet még inkább mutatva hátat is fordítottam az illetőnek és próbáltam visszaaludni, ám álmaimból kiszakító személy csak nem hagyott békén. – Hagyj békén! – motyogtam bele a takaróba. Igen, én még nyáron is betakarózva alszom, nekem mindegy, milyen évszak van, takaró az kell az alváshoz.

– Nem hagylak. Na, gyerünk! – sürgetett, de egyáltalán nem azzal a most-keltem-fel rekedtes hangjával. Kinyitottam szemeimet és félig hátrafordulva felemeltem fejemet. Harry már teljesen fel volt öltözve, de nem a tegnapi ruhájába, szóval ő már haza is ment valamikor, aztán visszajött.

– Nem fogok felkelni! – tisztáztam a helyzetet, visszafordultam és kényelembe helyeztem magam a további alváshoz.

– Mennyit bírsz te aludni egy huzamban? – kérdezte furán, és már a takaró lehúzásával próbálkozott, de egyelőre nem járt sok sikerrel, ugyanis erősen belekapaszkodtam az anyagba, sőt egy részére rá is feküdtem.

– Még csak az előbb feküdtünk le aludni! – mondtam felháborodást tettetve, ám hangomból sokkal inkább csak az álmosságot lehetett kihallani. Igazából fogalmam sem volt, hogy hány óra van, vagy hogy mióta alszom. De elég hamar bealudhattam, hiszen nem emlékeztem, hogy Harry visszajött volna mellém, mielőtt álomba merültem. Azt tudtam, hogy valamikor itt aludt, hiszen amikor még az éjszaka közepén felébredtem pár perce, mellettem feküdt.

Harry az utolsó megszólalásomra nem reagált, hanem továbbra is rángatta a takarót, aminek már kevesebb része volt alattam, mint korábban. Rántott rajta még egyet, miből csak annyit éreztem, hogy már nincs nálam a takaró, s a levegőt is hűvösebbnek éreztem; pedig igazából csöppet sem volt hideg, június lévén. Vagyis pár nap múlva július. Felháborodva ültem fel az ágyban és egy párnát hajítottam Harryhez, hogy letöröljem azt a diadalittas képét, a srác viszont elengedte a kezében tartott takarót, ami így a földre esett, és a párnát még röptében kapta el, mielőtt belecsapódott volna az arcába.

– Dobálózunk, dobálózunk? – kérdezte kihívóan, mire én grimaszolva kiöltöttem a nyelvemet.

Harry visszadobta nekem a párnát, amit én nem kaptam el, így az az arcomat találta el. Fúltatva pattantam ki az ágyból a párnával a kezemben, és Harryhez sétáltam, akit el is kezdtem püfölni a párnával. A srác elfordult tőlem, hogy csak a hátát tudjam eltalálni, de én követtem, és tovább ütögettem. Lefogta az egyik kezemet a csuklómnál, így majdnem el  is ejtettem a párnát, de az utolsó pillanatban sikerült rendesen belekapaszkodnom a jobb kezemmel, ami még szabad volt, majd tovább püföltem a göndörkét, miközben próbáltam kiszabadítani fogságba esett kezemet, de Harry erősebbnek bizonyult, s nem engedett. Közben már szinte birkóztunk, ahogy másik kezével megpróbálta kivenni a kezemből a párnát, mire én abbahagytam az ütését, a párnát pedig próbáltam minél messzebb tartani tőle a hátam mögött, hogy ne érhesse el. Harry ezért szinte teljesen hozzám préselődött, hogy hátam mögé nyúlva elvehesse, de én hátrébb hajoltam, ha már elmenekülni nem tudtam, hiszen közben lefogott, a srác viszont hajolt velem együtt, megint összepréselve felsőtestünket nyúlkált a párna után, amit végül meg is kaparintott, én pedig a meglepettségtől, hogy elérte, elengedtem a párnámat, amit így könnyedén megszerzett és eddig fogva tartott kezemet is elengedte. Csuklómat kezdtem dörzsölgetni, hiszen azelőtt – azért nem túl erősen – szorította, hogy ne tudjam kiszabadítani. A kezemet vizslattam, kissé lihegve a kifáradástól, mikor felnéztem nem párnával bevitt ütést éreztem, hanem az ajkait az enyémet. A meglepettségtől először nem reagáltam, s két kezemet még mindig köztünk tartottam a levegőben. Harry durvábban kezdett csókolni, nyelvével befurakodva a számba, én pedig a hirtelen jött tettéből fakadó meglepettségemen túllépve reagáltam a csókjára, s karjaimat a nyaka köré fontam közelebb húzódva hozzá, mire ő is elkapta a derekamat. Apró lépésekben még mindig egymásban elmerülve haladtunk az ágy felé, levegőt sem véve, pedig már mindketten ki voltunk fulladva. Az ágyhoz érve ledöntött rá, mire én hanyatt feküdtem, Harry kissé súlyosan, de jólesőn nehezedett rám. Percek múlva levegőért kapkodva váltunk szét, s Harry izzó zöld szemeibe néztem, s már nem bántam annyira, hogy felkeltett. Újból lehajolt hozzám és egy rövid puszit nyomott a számra, majd leszállt rólam. Ahogy végignéztem rajta, észrevettem, hogy arca ki van pirulva, haja zilált és tudtam, hogy én is hasonló állapotban lehetek.

– Na, gyere regge… uzsonnázni, aztán készülődj!

– Hova megyünk? – felemelkedve alkaromra támaszkodtam és kíváncsian néztem fel rá.

– Titok! – mosolygott titokzatosan, én pedig ha most álltam volna, biztosan összecsuklottak volna magam alatt a lábaim ettől a mosolytó, úgyhogy örültem, hogy jelen pillanatban az ágyon voltam. – Gyere – nyújtotta felém egyik kezét, amibe belekapaszkodtam, ő pedig felhúzott az ágyról, a nagy lendülettől viszont nem álltam meg álló helyzetben, hanem Harrynek dőltem, mire én felnevettem, Harry pedig a derekam köré fonta másik kezét. Pillanatokig csak szótlanul bámultunk egymás szemébe, majd elengedtem a kezét, és ahogy elfordultam tőle, másik keze is leesett a derekamról, én pedig vigyorogva indultam az ajtó felé.

Miután „megreggeliztem” – miközben Harry csöndben figyelt az asztal másik felén ülve –, visszamentem a szobámba elkészülni, barátom pedig lent maradt. Éppen az egyik kanapén elterülve tévénézéssel tengette az idejét rám várva, mikor lementem.

– Hm, indulhatunk? – kérdeztem, a srác pedig kikapcsolta a tévét, és felpattant a kanapéról és mellém lépett.

– Hölgyem – nyitotta ki előttem a bejárati ajtót, én pedig nevetve kiléptem a házból, s feltettem a napszemüvegem.

– Szóval, hova is megyünk? – kérdeztem, miközben összekulcsolta az ujjainkat.

– Majd meglátod – válaszolta sejtelmesen.

– Abban biztos vagyok, de mi lenne, ha inkább elmondanád? – néztem fel rá menet közben.

– Nyugi. Csak kibírod, míg odaérünk!

Ezután egészen másra terelődött a téma, miközben csak mentünk, mentünk… Már jó ideje sétáltunk és ötletem sem volt, hogy merre mehetünk. Azon gondolkoztam, miért nem kocsival jöttünk, de nyilván volt rá oka, hogy gyalog indultunk útnak. Bár, Harrynél ki tuja? Szeret sétálni, igazából azon sem csodálkoznék, ha mindenféle különösebb ok nélkül hagyta volna otthon a kocsiját.

Eszembe jutott a kérdés, ami valahogy kiment a fejemből tegnap óta, pedig nagyon is érdekelt rá a válasz. Harryhez fordultam, hogy feltegyem neki a kérdést, tegnap mégis mit csinált, amiért órákon keresztül nem tudtam elérni. Amikor tegnap rákérdeztem, kitért a válasz elől, eszében sem volt válaszolni, és elég frusztráltnak is tűnt. Bár fogalmam sincs miért. Ritkán láttam ilyennek Harryt, de az is lehet, hogy csak a történetem hatása alatt volt még, amit a zuhany alatt meséltem neki apám látogatásáról. Harry még életben nem találkozott azzal az emberrel – és ha rajtam múlik, nem is fog –, de tudtam, hogy gyűlöli. Azért, amit velem tett. Egy apa nem tesz ilyet. Geoffrey Lucas Bradshaw nem az apám. Talán csak biológiailag, de az számomra mit sem számít. Csak annak örültem mindig is, hogy egyáltalán nem hasonlítok rá, de ami azt illeti, anyámra sem. Tulajdonképpen Austin is inkább rám hasonlít, mint valamelyik szülőnkre. Azt hiszem ennek is csak örülni tudok.

Szóra nyitottam a számat, de Harry megelőzött.

– Itt vagyunk!

Tekintetem elszakítottam Harryről, s előre néztem. A London Eye! Számat nem csuktam be, tátott szájjal meredtem a már nem is olyan messze lévő hatalmas forgókerékfélére. Megtorpantam és nyeltem egyet.

– Én arra fel nem megyek! – szögeztem le.

– Tessék? – állt meg és fordult felém barátom. – Tudom, hogy nem voltál még…

– És nem is tervezem – vágtam a szavába.

– Tériszonyod van? – Válaszként bólintottam.

Igen, amióta az eszemet tudom, félek a magasban. De nem is kell ahhoz hatalmas magasság, nekem már másfél méter magasban is halálfélelmem van, a London Eye pedig… Brrr.

– Ne már, Nell! Nem hagyhatod ki! – mosolygott rám

– Dehogyisnem! – vágtam rá azonnal, s bólintottam mintegy megerősítésként. Harry kérlelőn nézett rám és várta, hogy végre elinduljak. Biztos voltam benne, hogy nagyon szép a kilátás onnan fentről, de nem volt bátorságom hozzá, hogy a saját szememmel is lássam.

– Mégis mennyire biztonságos ez az… akármi? – néztem fel bizonytalanul az előttünk lévő fehér szerelvényre.

– Teljesen biztonságos.

– És ha leszakad? – néztem kétségbeesetten Harryre. – Vagy ha megáll pont, mikor a tetején vagyunk? És örökre ott ragadunk… – vetítette le agyam a rémképeket, én pedig egyre inkább gondolkodtam azon, hogy elengedem Harry kezét és hazáig rohanok.

Harry furán nézett le rám, majd hátra hajtott fejjel felröhögött. Igazán kedves és megnyugtató gesztus volt ez tőle; tényleg.

– Figyel, ha nem akarod, akkor nem megyünk fel.

– Oké – mondtam kissé megnyugodva, majd irányt váltottunk és elindultunk haza. De biztos, hogy nem akarom én ezt? Mi van, ha többé már nem lesz lehetőségem, mert letelik életem utolsó három napja? De ha mégis lesz több lehetőségem, tudom magamról, hogy akkor sem használnám ki. A félelmem legyőzne. Ahogy most is. De én nem hagyhatom! Meg különben is, ha már itt vagyunk…

– Nem! – álltam meg hirtelen menet közben, Harry felvont szemöldökkel nézett rám.

– Mit nem? – értetlenkedett.

– Nem mehetünk haza! Fel kell mennünk! – jelentettem ki határozottan, és vigyorogva néztem Harryre. Büszke voltam, hogy mégis van bátorságom, és most az egyszer nem futamodok meg. – Na! Mire várunk még?

– Biztos vagy benne? – kérdezte meglepetten, és látszott rajta, nem nagyon érti a hirtelen döntésemet.

– Igen!

– Ez a beszéd! – vigyorodott el, és megint irányt változtattunk, és elindultunk a London Eye felé. Ma már másodszor.

Harry elintézte, hogy a kapszulában csak mi legyünk, nem tudom, hogy csinálta, de örültem neki.

– Gyere ide! – hívott magához. Én középen ültem a padon, Harry pedig az ablaknál állt félig hátra fordulva hozzám, jobb kezét a korláton nyugtatva. Válaszként a fejemet ráztam. Eszemben sem volt odamenni, már így is eléggé féltem, s egy minimálisan émelyegtem is. A beszállást is a sírással küszködve tettem meg. Nem tehettem róla, mindig is halálfélelmem volt a magasságtól.

Harry szinte könyörögve nézett rám, mire én felkészülve, hogy odamegyek hozzá, kifújam egy nagy levegőt, aztán szépen lassan felálltam. Kissé remegő lábakkal sétáltam oda hozzá, s megálltam mellette, közvetlenül az üveg előtt. Harry visszafordult az ablakhoz, s másik kezével is megfogta a korlátot. Közvetlenül mögöttem állt, s egyik kezével bal oldalamnál előrenyúlva, a másikkal pedig a jobb oldalamnál fogta a korlátot. Na, ő nem azért, mert annyira félt volna, csak így volt neki kényelmes. Az én pulzusom viszont az egekben volt. Nem csak Harry közelsége miatt, ami amúgy mindig gyors szívverést váltott ki belőlem, hanem mert így, hogy láttam is, milyen magasan vagyunk, még jobban elöntött a félelem.

– Na, ugye nem is olyan rossz ez? – hajolt le nyakamhoz, és elkezdte puszilgatni.

– Ez… gyönyörű! – állapítottam meg az üvegen kinézve, kissé remegő hanggal, még mindig zavart, hogy olyan messze van a föld, s a magasság csak nőtt. Próbáltam mélyeket lélegezni, de rengeteget segített, hogy Harry itt volt. A közelsége valamelyest megnyugtatott; mint mindig.

– Szeretlek – suttogta, majd fejét elhúzta a nyakamtól és ő is kifelé kezdett el leskelődni, bal kezét viszont a korlátról a derekamra helyezte.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide – hálálkodtam.

– Lehetetlen, hogy tizennyolc éve élsz Londonban és még nem voltál itt. El kellett hozzalak!

Nem válaszoltam, s ő sem szólalt meg többet. Mindketten belemerültünk a kilátásba, és szinte el is felejtettem félelmemet.